Manapság sok misszióról hallunk, olvasunk, valakikről azonban, mintha megfeledkezett volna a világ. Ők azok a leprás betegek, akik ma is megszégyenítve élnek, elzárva a külvilágtól. Nem akárhol tengetik nyomorúságos életüket. Hanykovics Leonárd atya életét kockáztatva, társaival köztük járt és anyagi támogatás mellett örömöt, lelki megnyugvást vitt Isten segítségével.
Kedves testvéreim! Először is az ÚR Jézus nevében köszöntöm Önöket. Az a sok áldás, sok szeretet, amit adhattunk, s kaphattunk missziós szolgálatunk alatt, nem valósulhatott volna meg, ha Önök nem imádkoztak volna értünk. Most a lepra missziós útról, szolgálatról fogok írni. A leprás beteg testvéreim számára e találkozás nagyon sok örömet, békességet, nyugalmat adott. Ők azok, akik valóban átélték, hogy Isten jó.
Ez évben, Belgiumban, az Egészségügyi Világ Szervezet (World Health Organization WHO) kihirdette, hogy a világon évente 280 ezer új leprás beteget regisztrálnak. Tehát a lepra ma sem tűnt el. Ma már Oroszországban és Ukrajnában az orvosok nem keresnek fel leprás betegeket, ennek ellenére Oroszországban évente újabb leprás megbetegedéseket regisztrálnak. Ez minket arra figyelmeztet, hogy lesz idő, amikor Oroszországban és Ukrajnában sokkal több beteget fognak majd újra megtalálni, csak sajnos nagyon előrehaladott állapotban.
Ez úton tudtam meg oroszországi lepra kutató orvosoktól, hogy a fertőző betegség valójában nem gyógyítható, legfeljebb tünetmentessé tehető. Ezzel magyarázható az a tény, hogy a legtöbb beteget Oroszországban, fiatal korban, sok év kezelés után egészségesnek nyilvánítottak, a betegség azonban 10-20 év után sokkal nagyobb intenzitással, ma is szedi áldozatait.
Egyik betegünk elmondta, hogy a lepra az egész életét tönkretette. 18 évesen, sorkatonai szolgálatot teljesítve fedezték fel nála a kórt, ezt követően azonnal a telepre került. Hamarosan tünetmentessé vált és hazatérhetett. A fiatalember rövidesen megházasodott, ám betegsége kiújult. El kellett hagynia szeretett feleségét és visszakerült a telepre. A kezelések után „egészségesen” ismét hazatérhetett, új házasságot kötött, ám az eset megismétlődött. Összesen életében háromszor, reménykedve, szerelmesen kötött házasságot.
Október 5-én Dankó Józseffel és Tót Gáborral keltünk útra, a küldetés november 2-án ért véget. A 28 napos misszió során összesen 7200 km-t tettünk meg.
Munkácsról indultunk, 17 óra vonatozás és rögös taxi út után, küldetésünket az ukrajnai lepratelepen, Kucsurgánban kezdtük. A betegek rettenetes körülmények között élik itt napjaikat. Fűtés nincs, villanymelegítőkkel alkalomszerűen melegszenek a betegek, mert a hálózat nem bírja a terhelést. Élelmiszereket vittünk és imádkoztunk, ahogy tettük ezt hosszú évek során. A találkozás leírhatatlan boldogságot és lelki békét hozott. Együtt imádkoztunk, a szomszéd faluban pedig, egy protestáns gyülekezetben Istentisztelet során hirdethettük Isten igéjét.
Dankó József nem teljesíthette tovább küldetését, nem sikerült Oroszországba vízumot kapnia. Október 11-én ezért társával, Tót Gáborral hazatérésre kényszerültek. Másik két munkácsi munkatársammal, Miskulinec Iván pásztorral és Hávriljuk Mikolával folytattuk küldetésünket.
Október 12-én kora hajnalban 85 kilométert tettünk meg taxival Odesszába, onnan busszal indultunk Oroszország felé, Krásznodár városba. Éjfélkor fáradtan érkeztünk a határhoz. Az Ukrán oldalon hamar átengedtek, az oroszoknál viszont nagyon kemény volt az ellenőrzés: kutyákkal hosszasan vizsgáltak, poggyászainkat átvilágították. 22 óra utazás után azonban végre megérkeztünk Krásznodárba. Újabb ellenőrzési pont: a buszpályaudvart magas kerítés vette körül, csak egy helyen lehetett az állomásba bejutni. Keskeny ajtón átjutva, újabb alapos ellenőrzés, nincs-e valakinél robbanószer. Persze a kutyás rendőrök mindenhol leselkedtek, a személyigazolványnak természetesen kéznél kellett lenni. A hangos bemondó 3 percenként hívta fel a figyelmet a terror veszélyre. Különösen az elhagyott poggyászra hívták fel az utasok figyelmét. (A vidék Oroszországban veszélyes, nem véletlenül van minden városban a buszpályaudvar hasonló módon, szöges dróttal körbe kerítve.)
Egy óra várakozás után felszálhattunk a Holmszkij felé tartó járatra, másfél óra buszozás után, még másfél óra taxizás várt ránk a kaukázusi erdőben.
26 óra utazás után végre megérkeztünk a Kucsurgáni leprateleptől a Szinyegorszki lepratelepre. Október 13-a volt, vasárnap. Már nagyon kimerültek voltunk. A buszon nagyon kevés hely volt, aludni nem tudtunk. Nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor álomra hajthatom a fejem. Sajnos nem ez történt. Annak ellenére, hogy a telep vezetői tudtak érkezésünkről, az utolsó pillanatban, a telep főorvosa, Filátov Vlagyimir Petrovics utasításba adta, hogy minket a telepre ne engedjenek be, szállást ne biztosítsanak, ugyanis mi ukrajnaiak vagyunk, márpedig az ukránok ellenségei Oroszországnak.
A nővérek teljesítették a kiadott parancsot és úgy kergettek el minket, mint a kutyákat. Pedig jól ismertek bennünket. Korábban a telepen már többször jártunk, ismerősként köszönthettük a helyieket. (A Szlovákiai Lepramisszió is sok éven át támogatta ezt a telepet.) Többször osztottunk segélyeket az itteni betegeknek, a fogadtatás ezért teljességgel érthetetlen volt. Imádkoztunk és fogalmunk sem volt, hogy mitevők legyünk. Végül a nővérek némi segítségre hajlandóak voltak és elmondták, hogy a telepen kívül, a falu szélén él egy idős asszony, aki vendégszerető és befogadja az embereket.
Megtaláltuk a nénit. Kiderült, hogy ő is Ukrajnából származik, a csernobili atom reaktor robbanása miatt menekült ebbe a faluba. A néni a Kaukázusi tiszta levegőnek köszönhetően maradt életben. Megegyeztünk a kiadó szoba árában és végre nyugovóra térhettünk.
2013. október 13. -Szinyegorszki lepratelep melletti kis falu – Hanykovics Leonárd atya szállásadójával
Másnap a főorvos helyettesével Nágornájá Máriná Georgijevnával találkoztunk, ő korábban többször fogadott a telepen és engedélyt adott a szabad bejáráshoz. Látogathattuk a betegeket.
Minden időnket felhasználva jártunk a telepre. Együtt imádkoztunk a leprában szenvedőkkel, a rászorulókat pedig anyagilag támogattuk. Nagyon boldogok és hálásak voltak, különösen az, mert nem ijedtünk meg a főorvos tiltásától. Beszélgetéseink során kiderült, hogy egyes lepratelepeken nem gyógyítanak. Itt, a Szinyegorszki telepen, a főorvos sem végzi hivatásszerűen a munkáját.
Mi hálásak voltunk azért, hogy az Isten szeretetéről tudtunk bizonyságot tenni a betegeknek, a nővéreknek és a gondozóknak. Hálásak vagyunk házigazdánknak bátorságáért. Az asszony veje sírva mondta el nekünk, hogy Isten előtt szégyenben érzi magát, hiszen 15 éve él a leprateleptől 1 km-re, de még soha nem ment el meglátogatni, a leprás testvéreket, mi pedig több mint 2 ezer km utaztunk azért, hogy meglátogassuk őket. Isten szeretete munkálkodott közöttünk.
Október 16-án éjfél előtt taxival utaztunk 10 km-t az erdőből az országútra. Ott vártuk a távolsági járatot, azt a buszt, mellyel 650 km-t utaztunk Pjátyigorszkba. A város az Észak-Kaukázus szívében van, az Elbrusz hegytől 88 km-re fekszik. (Az Elbrusz hegy tengerszint feletti magassága 5642 m.) Szinyegorszktól 13 órát utaztunk Pjátyigorszkba, innen még 70 km-t kellett utaznunk a Tyerszkij lepra-telepig. Pjátyigorszkból semmilyen tömegközlekedés nincs e telep felé, a taxisoknak pedig fogalma sem volt, hol van ez a hely. A sofőr többször eltévedt és amikor megtudta, hogy lepratelepre értünk, megijedt, autóba szállt és azonnal, sietve elhajtott.
A telep egy fennsíkon terül 800 m tengerszint feletti magasságban. A telep főorvosa és a dolgozók, a nővérek és gondozók nagyon nagy tisztelettel, s szeretettel fogadtak bennünket. Érkezésünkkor azonnal étellel, szállással kínáltak. Október 17-23-ig végeztük szolgálatunkat a telepen. A betegeknek élelmiszer csomagokat adtunk, valamint anyagi támogatást nyújtottunk többek között gyógyszerekre, láb műtétre, láb protézis javítására. Az egész telep lelkileg és szellemileg felfrissült. Az orvosok a szolgálatok után behívtak, s külön megköszönték, munkánkat. Mindenki számára látható volt a betegek lelki állapotának javulása. Az orvosok és a betegek azt kérték, mondjam el mindazoknak, akik támogatták ezt a missziós utat, hogy valami csodálatos dolog történt. Valójában az örömöt és hálát szavakkal nem lehet kifejezni. A leprás betegeket rokonaik gyűlölik, szégyellik, megvetik őket. Elhoztuk nekik Isten szeretetét.
Szobáról szobára, fáradtságot nem érezve látogattuk a betegeket. Egyik nap vásárolni és nézelődni indultunk a Tyerszkij teleptől 20 km-re fekvő Georgijevszk városba. A hatalomnak ismét útjába kerültünk. A helyi rendőrök a buszállomástól 300 méterre letartóztattak, bekísértek egy rendőr szobába, egy fa bódéba. Miután megnézték személyigazolványom, levetkőztettek, elvették és megszámolták a misszióra szánt nálam lévő pénzt, alaposan átvizsgáltak minden fecnit, ami velem volt. Hiába mondtam, hogy lelkész vagyok, őket ez nem érdekelte. Közben a másik két munkatársam a rendőri bódén kívül, állva imádkozott. A rendőrök eredménytelen vizsgálódása után végre újra felöltözhettem, visszaadták a pénzt, a procedúra a másik két munkatársammal folytatódott. Istennek hála, rövidesen visszakaptuk szabadságunkat.
Október 23-án 18 órára Tyerszkij telepről mentőautóval jutottunk el a georgijevszki buszállomására. A telep sofőrjét arra kértük, hogy addig ne hagyjon magunkra, amíg a buszra fel nem szállunk, hogy elkerüljük a rendőrök atrocitását. 19 órakor végre megérkezett a Kábárgyino-Balkária köztársaságból, Nálycsik városból érkező járatunk. A látvány amely fogadott, lehangoló volt. Egy 40 éves Ikarus busz állt előttünk, utasokra várva. Iván pásztor azzal vígasztalt, hogy a jó öreg magyar busz bizonyára kibírja az előttünk álló 750 km-es utat. Csecsenföld mellett, Dagesztán és Kalmök országon keresztül vitt utunk. Dagesztánban muzulmánok élnek többségben, Kalmök országban Budhisták . A rendőrök utunk során 4 alkalommal állították meg a buszt, és minden üzbég nemzetiségű utast a buszból kizavartak. Kb 25 üzbég állampolgárt tartóztattak fel, majd pénzért, jó idő elteltével szabadon engedték őket. Ukrán állampolgárokat nem bántottak.
Kalmök országon keresztül 350 km-t tettünk meg. A sivatagi köztársaságon áthaladva, a dermesztő hideg jégvirágokat rajzolt az Ikarus busz ablakaira. Fáztunk és nagyon örültünk, amikor végre megérkeztünk Asztrahán városba. A lepratelepen meleg, jól befűtött szobát kaptunk szállásként. Asztrahán város a Volga folyó legalsó pontján terül el, tengerszint alatti magassága mínusz 25 méter. A Volga innen még 20 km-t folyik, aztán megszűnik, sok kis ágra oszlik. Furcsa módon, az 530 ezres lélekszámú Asztrahán az egyetlen hely, ahol a városon belül működik lepratelep. A statisztikai adatok szerint, az elmúlt 70 évben a regisztrált leprás megbetegedések száma itt a legmagasabb. A városban egyre kevesebb tiszta orosz beszédet lehet hallani, a bevándorlók többsége Dagesztánból és Csecsen országból származik. Nagyon sok a muzulmán hitvallású ember. A város őslakosai a tatárok. Ők azok, akik az Arany-Horda utódainak tartják magukat. A város lakossága, nemzetiségét tekintve, igen összetett: sok örmény, kazah, orosz, csecsen, avar, lesgin, és ukrán, valamint azerbajdzsáni él itt együtt.
Asztrahánban a 65 éve működő lepratelep egyben kutatóintézet is. A főorvos, Dujko Viktor és helyettese, Cemba Vjácseszláv nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket. A telepen jelenleg 40 beteg él, leginkább azok, akiknek egészségi állapota nagyon megromlott. Akik betegségükből felerősödnek, azok a városban élnek, az államtól kapott otthonaikban. A főorvossal egyeztetve, élelmiszer segélyek helyett, a telep javára nyújtottunk anyagi támogatást. Az asztraháni lepratelepnek így 700 Eurót adományt, ezen felül némely betegnek gyógyszersegélyt nyújtottunk. Missziónkat a szokásos módon, Istentisztelettel, a betegekkel és a dolgozókkal közös imákkal végeztük. Minden beteget egyenként felkerestünk a szobájában, beszélgettünk az Evangéliumról és imádkoztunk.
Oroszországban, ahol mi jártunk, minden orvos, minden dolgozó dohányzik. Azt vallják, hogy a dohány a fokozott stressz leküzdése miatt van jelen életükben. Az emberek nem érzik magukat biztonságban. Ezért külön örömmel töltött el, hogy az orvosok elmondták, örömöt és megnyugvást vittünk szolgálataink által az életükbe.
Asztrahán városban 6 és fél napot tartózkodtunk. Október 28-án, hétfő reggel készültünk a következő, ötödik telepre, a leprások szigetére. Vosztocsnij falu a Volga deltájában található, Asztrahán egyik bevásárló központjában élelmiszereket vásároltunk, hogy a szigeten maradt leprás beteg családokon segíthessünk. Az út Asztrahántól 75 km volt, amelyet a főorvostól kapott járművel tehettünk meg. Az útra az asztraháni főorvos helyettese kísért el bennünket. Vosztocsnijban 9 családot látogattunk meg, és a misszió nevében élelmiszer csomagokat adtunk át. A betegek jól emlékeztek ránk, már nagyon vártak minket.
A sziget, valójában egy sivatag, semmi nem nő itt, víz nélkül. Éhínség jellemzi a területet, a tehenek naponta 5 liter tejet adnak, egyszerűen nincs mit enni. Valamikor itt sok hal volt, de a mai napra még halat sem tudnak fogni, a halállomány kipusztult. Régen a betegek különböző módon elkészített halételekkel vártak, de mára ez már történelem. A szigeten 20 éve, 200 leprás beteg él. Nagyon hálásak voltak , hogy meglátogattuk őket és azért, hogy imádkoztunk értük.
Október 28. este visszatértünk Asztrahánba. Október 29. felkerestük Asztrahánban a Volga jobb oldalán fekvő magyar hadifoglyoknak állított tömegsírt. A második világháború végén a magyar és német hadifoglyok építették azt az egyetlen, 1 km hosszú hidat, amely a Volgán keresztül a közlekedést tette lehetővé.
Missziós utunk, küldetésünk lassan véget ért, elérkezett a búcsú pillanata. Október 30-án este indultunk vissza Ukrajna felé. A búcsú előtt, a telepen még szétosztottunk 50 Újszövetséget, amelyeket a helyi Gedeonita testvérektől kaptunk. Nagyon meghitt és egyben nehéz búcsút kellett vegyünk a betegektől, orvosoktól. „Vajon látjuk e még egymást itt a földön?” – mondja egy szép keresztyén énekünk. Indulás előtt, a főorvos személyesen, köszönt el tőlünk, hogy átadja üdvözletét a misszió vezetőinek. A főorvostól a hosszú útra sült halat kaptunk, majd a telep mentőautója kigördült velünk az asztraháni buszállomására. Moszkvai idő szerint este 21 órakor elindultunk hazafelé.
73 óra utazás után Isten kegyelmével hazaérkeztünk. Köszönöm minden testvéremnek, hogy imádkozott értünk. Szeretettel gondolok rátok,
Hanykovics Leonárd
Szolyva-Kárpátalja
